Németh Ferenc: “Nagyon sok mindenért meg kellett küzdenem”

Második szerzői lemezét adja ki szeptemberben a New York-ban élő Németh Ferenc. A 36 éves sztárdobos a Jazztanszak elvégzése után a Berklee, a New England Conservatory majd a Monk Institute hallgatói ösztöndíjait nyerte el. Németh szerzeményeit a Triumph című lemezen Joshua Redman, Lionel Loueke és Kenny Werner játsszák el. A minden részletében gondosan kidolgozott album különlegessége, hogy a számok egységes, folyamatos szvitként szólalnak meg. Ferenc keresett zenész Amerikában, szinte állandóan úton van, de azért mindig szakít időt, hogy magyarokkal (pl.: Bacsó Kristóf, Szabó Dániel) is játszhasson.

 

– Az édesapádtól tanultál először dobolni, és elég hamar döntöttél, hogy ezt akarod csinálni az életben.

– Apukám dobolt, és úgy mesélik, amire én már nem emlékszem, hogy három éves koromban odaültem a dobhoz. A mai napig is megmaradtak viszont azok élményeim, amikor jártam vele lakodalmakba meg bálokba. Négy-öt évesen csak 10-11-ig maradhattam, aztán addig könyörögtem, amíg éjfélig, és végül azt beszéltük meg, hogy addig maradhatok, amíg “nem vagyok fáradt”. Persze végig ott szerettem volna lenni, de hát azért csak elfáradtam, úgyhogy azt csináltam, hogy ne kelljen hazamennem, hogy kiszöktem a konyhába, és azt a néhány cseppet, amit az emberek meghagytak a kávéscsészék alján, föltöltöttem cukorral, és azt majszoltam el, hogy ébren tudjak maradni. Nemrég itthon voltam, és ráakadtam az elsős írás munkafüzetemre, amibe már szavakat írtunk. Az egyik első oldalon az áll: nő, őz, zöld, dob.

– Elég hamar kiderült, hogy mi fog téged a legjobban érdekelni.

– Másodikos általános iskolás koromtól jártam zeneiskolába, és azt nagyon jól tudtam, hogy zenélni akarok, az nem is volt kérdés. Én zalacsányi vagyok, és a legközelebbi iskola Zalaapátiban volt, oda jártam zeneiskolába, aztán két évet Zalaegerszegre, és utána Győrbe, középiskolába. Én mindent áldozatot meghoztam, amit kellett. Hetedik-nyolcadikban a szolfézs nehezen ment, és azon a nyáron majdnem mindennap jártam szolfézsra… elmentem egyik nap, este hazaértem, és akkor nekiláttam a házi feladatnak. Másnap reggel mentem megint, megtettem bármit, mert úgy voltam vele, hogy én ezt akarom csinálni.

– Miután elvégezted a jazztanszakot, ösztöndíjjal kerültél a Berklee-re, de előtte már itthon sok ismert zenekarba hívtak.

– Igen, a Berklee-re kaptam ösztöndíjat, és 2 év után folytattam a New England Konzervatóriumban, ahol szintén kaptam egy ösztöndíjat, és a Mastert ott kezdtem. És utána vettek fel a Thelonius Monk Institute-ra, ahol befejeztem a masteromat.

 

– Lassan tíz éve élsz New Yorkban, ahol sokak szerint a legnehezebb talpon maradni. Hogy érzed magad?

– New York-ban tényleg mindenki ott van. Nyílván nem egyszerű a felszínen maradni, és biztosan nem is mindenki lehet túlélő. Ehhez sok minden kell, az egyik része nyilván a zeneiség, a másik viszont az, hogy ki hogyan tud viszonyulni a többi emberhez, ki hogyan tud beilleszkedni, alkalmazkodni a többi zenészhez és a társadalomhoz, ki mennyire nyitott. Tehát sok összetevője van, de nagyon fontos, hogy ki mit képes feláldozni mindezért. 

– A zene a lemez elejétől a végéig folyamatos, mi volt a koncepciód, amikor kidolgoztad ezt az ötletet?

– A lemez úgy készült, hogy elküldtem a zenészeknek a kottát, de hát az csak egy térkép. Egész más egy térképet nézni és más bebarangolni az erdőt. Amikor bementünk a stúdióba, elkezdődött ez a barangolás, úgyhogy délután kettőtől este nyolcig bebarangoltunk mindent, mindegyik számot elsőre vagy másodikra felvéve. Át akartam venni a klasszikus zenéből, hogy a zene úgy hasson, mint egy szimfónia. Ezért nem számcímekben, hanem tételekben gondolkodtam. Egységes íve van az egésznek elejétől a végéig, az elsőtől a tizenkettedikig, de ezen belül négy tételenként kisebb egységek is észrevehetőek. A számokat önmagukban is meg lehet hallgatni, de azt akartam, hogy ha valaki leül, akkor egyben is végighallgathassa, ezért vannak átvezető részek. Egyébként Kenny Werner annyira megszerette ezt a koncepciót, hogy rögtön csinált egy ugyanilyen zenekart, Lionellel, velem és Miguel Zenonnal, mert Redman nem ért rá. Tavaly játszottunk a Blue Note-ban egy hétig a Kenny Werner zenekarával, ami gyakorlatilag az én zenekarom, és aztán vettünk is fel egy lemezt neki is, és az ő lemeze is most fog megjelenni, és idén is augusztus végén játszunk a Blue Note-ban.

– Ha az ember világsztárokkal vonul stúdióba, nem biztos, hogy tud velük turnézni is.

– Mindenkit megkérdeztem, aki a zenekarban van, és Joshua Redman kivételével benne vannak a turnéban, csak ő tényleg annyi mindent csinál: van duója Brad Mehldau-al, saját triója, a dupla triója, a kvartettje, a James Farm együttes. Október harmadikán lesz egy koncert New York-ban, a lemez bemutatója, amikor Kenny és Lionel játszik. Szaxofonon még nem tudom, vagy Chris Potter, vagy Chris Cheek, vagy Mark Turner, aki közülük ráér.  

 – A számoknak archetipikus címeket adtál: Győzelem, Öröm, stb. Személyes vonatkozásuk van? Mire utal a lemez címe?

– Amikor megírtam egy-egy számot, akkor ezeket az érzéseket éltem át, ezt próbáltam leírni, az egészet életérzések és tapasztalatok alapján állítottam össze, amelyek természetesen személyesek, ugyanakkor mindannyian megéljük őket és mindannyiunknak mást jelentenek. Győzelem lehet az, hogy minden reggel felkelünk és egészségesek vagyunk, ez tehát a legegyszerűbb, hétköznapi dolgokkal kezdődik, hogy az életet mint olyat mennyire tudjuk értékelni. Nekem nagyon sok mindenért meg kellett küzdenem: a középiskolától kezdve a főiskolán át, azután Amerikába kikerülni, a különböző körökbe bejutni, hogy New York-ban vagyok egyáltalán, ezekkel a zenészekkel játszhatok, de a saját lemezemre már azt hívok el, akit akarok.

– Akkor a lemez olyan kotta is, ami a Te élettapasztalatodból íródott.

– Igen, valóban. Ami az életemben történt, ezzel a lemezzel szerettem volna összefoglalni. Idén harminchat éves vagyok, már nem olyan húszéves, aki most került ki az iskolából, ugyanakkor nem is a pályám végén járok. Úgy érzem, hogy az életemnek olyan szakaszába érkeztem, amikor még fiatalként már nagyon sok tapasztalattal, sok energiával rendelkezem, tehát ez a lemez ennek az ünneplése. Az életben kell egy cél, kell, ami hajtson bennünket, az életet ugyanakkor élvezni kell, nem lehet csak dolgozni.

– Az utolsó számból egy magyaros motívumot vélek kihallani, talán azért, mert honvágyat éreztél?

– Van egy temetési ének, aminek a dallama nagyon hasonló. Az elmúlt négy évben elment mind a négy nagyszülőm. Ez mély sebet hagyott bennem, mert félig a nagyszüleimmel nőttem fel. És évről évre, újra és újra hallottam ezt (énekli): Látjátok testvérek, / ennyi az élet… Ez a szerzeményem innen jön, csak átraktam 6/8-os ritmusba és kicsit megváltoztattam a dallamot.

– Mindezzel együtt bölcs derű sugárzik a zenéből. Amennyire én ismerem ezeket a zenészeket, mindegyikük alapvetően derűs egyéniség. Szándékos volt, hogy csak ilyen zenészeket kértél fel?

– Igen, igen. Az első lemezem inkább sötétebb hangzásvilágot mutat, úgy szerettem volna, hogy ennek feldobott hangulata legyen. A zenészeket is ennek megfelelően választottam, jól ismerem őket, Kenny Wernerrel is játszottam, a Lionel Louekével meg 13 éve dolgozunk együtt. Joshua Redmannel még nem játszottam, viszont régóta akartunk valamit együtt csinálni. Ismerve a zenéjét és a személyiségét tudtam, hogy vele csak ilyen irányba mehet el a zene.

– Mi annak a magyarázata, hogy több mint egy éve felvettétek a lemezt, de csak most jelenik meg?

– Az történt, hogy áprilisban felvettük a lemezt, és közben én egyfolytában turnéztam, egész augustusig hozzá se nyúltam, mert nem voltam New York-ban. Akkor kezdtük el keverni. Az előző lemezemet is nagyon aprólékosan, minden részletre odafigyelve raktam össze, itt is ugyanez volt a cél. A stúdióban a keverés nagyon lassan ment, közben megint turnéztam, visszamentem, több hónapon keresztül így zajlott ez a dolog. A soundot részletesen, aprólékosan csiszoltuk, egészen addig nem hagytam ott, amíg olyan nem volt, amilyet hallani akartam. Az album fotóért is addig mentem, amíg megtaláltam azt az embert, aki nagyon kreatív, tudta, hogy azt hogy lehetne kifejezni, amit akartam. Csináltam fotókat különböző emberekkel, de nem tetszettek, nem használtam őket. Végül megtaláltam azt az embert, amit az album fotójával is ki tudta fejezni ezt a győzelmet.

– A lemez további különlegessége, hogy a szaxofon-zongora-gitár-dob kvartettben nincs bőgős.

– Lionellel nagyon régóta, 13 éve játszom, és az elmúlt 3-4 évben használni kezdte azt a gitárt, amin az alsó 2 húron van egy oktáver, és azokat a húrokat le tudja egy vagy két oktávval transzponálni. Sokat játszottunk duóban és másokkal együtt, és ezzel ő sokkal nagyobb szabadságot ad nekem, mint dobosnak, mert nem kell egy basszusgitárhoz, vagy egy bőgőshöz alkalmazkodnom. Egy bőgős olyan szinten meghatározza a zenekar soundját, meg az irányát, hogy az egy kicsit túl sok nekem. Amikor elkezd egy bőgős walking basst játszani, akkor kész, onnét nem tudok semmit csinálni, az irányitás nincs annyira a kezemben, mint így, ebben a szituációban, így nagyobb szabadságot kapok a nagydobbal, a ritmussal.

– Viszont a számok egy részéhez fúvóskart is komponáltál, ez is különleges.  

– Van egy nagyon jó argentin barátom, Nicolas Sorin, aki Spanyolországban élt egy darabig, a Miguel Bosétól kezdve a londoni szimfonikusokig mindenkivel dolgozott együtt. Már nagyon régóta akartam vele valamit összehozni, még a Berklee-ről ismerjük egymást. Amikor kvartetteben felvettük az alapokat, akkor mondtam neki, hogy szeretnék rá fúvósokat, nem big bandet, nem is klasszikusokat, hanem fafúvósokat, fuvolát, klarinétot, fagottot, ilyeneket. Leültünk és megbeszéltük, utána átküldtem neki az anyagot, és ő pedig szólamok szerint hangszerelte. Attól érdekes, hogy a szólókat is megharmonizáltuk ezzel a fúvós szekcióval. Nem csak a témákba léptünk bele, hanem a szólókban a fúvósok közvetlen részesei lettek a zenekarnak. Tehát ezzel a kvartett kicsit meg lett vastagítva.

– Ezt a lemezedet is saját magad jegyzed kiadóként?

– Van egy saját kiadóm, az első lemezemet is én adtam ki, így az én kezemben marad minden, viszont külön terjesztő végzi a digitális terjesztést, és egy másik a hanghordozókét. Amerikában még van terjesztés, de igazából jazzben a legtöbb lemezt régóta koncerteken adják el. Itt azért olyan nagy csodák nincsenek, ami viszont majd remélem, hogy segít, hogy egy PR-cégen keresztül több mint 300 rádióban fogják szeptember közepétől játszani.